erről-arról kicsit bolondosan...

A tudatos zenefogyasztás már általános iskola felső tagozatában kialakult nálam. Apám fúvószenész, trombita és szárnykürtjátékos, nála mindig minőségi zene szólt tudatos választás alapján. Rádió, és legfőképpen az átlagos háttérzenét játszó kereskedelmi rádiók sosem voltak terítéken. Ennek hatására nyolc évesen én is megkezdtem zenei tanulmányaimat a helyi zeneiskolában, ahol az előzetes tervekkel ellentétben - miszerint belőlem is trombitás lesz - saját szabad akaratomból a hegedűt választottam. Ezt később harsonára, majd dobra váltottam. Dobolni apám gyerekkori barátja és egykori zenésztársa, Misi tanított. Neki köszönhető, hogy kapcsolatba kerültem a jazzel, a folyamatot akkor a tőle kölcsönkapott Pat Metheny Group DVD, a Speaking of Now Live indította el, terelve engem az akkoriban általam hallgatott rocktól és metáltól a jazz irányába. Ekkor még elemi iskolába jártam, és talán kijelenthetem, hogy olyan zenéket hallgattam amit senki más a korombeliek közül, és talán nem túlzás azt állítani hogy a kulturális igényszintem az iskola tanulói közül kiemelkedett.

Teltek az évek, és a középiskola végére elkezdtem rátalálni a klasszikus zenére. A fő mérföldkövet a Los Angeles-i Filharmónikusok 2011. február 2.-i Művészetek Palotájában tartott koncertje jelentette, amit az azóta nagy kedvencé vált Gustavo Dudamel vezényelt. Innentől egy új időszámítás kezdődött nálam, mely odáig vezetett, hogy ősztől visszairatkoztam a zeneiskolába hegedülni. Jelenleg az általam hallgatott zenék nagy többségét a klasszikus zene és a jazz teszi ki, igyekszem a lehetőségekhez képest minél több élő koncertre is ellátogatni, és az autóban is rendszeresen a Bartók rádió szól.

A bejegyzés megírására való késztetést is egy ilyen kulturális esemény látogatása során éreztem, mégpedig a tegnapi (2012. november 21.-i) Filharmónia bérletes hangverseny hallgatása során. A koncertet a Savaria Szimfónikus Zenekar adta Dénes István vezényletével, ahol Giuseppe Verdi és Richard Wagner operáiból hangzottak el részletek Borsos Edith, a Kolozsvári Magyar Opera szopránjának közreműködésével.

Dénes István karmester a darabok között kommentálta a művek körülményeit, továbbá egyfajta összehasonlítással is élt a két zeneszerzőre vonatkozólag. Ez a megnyilvánulás számomra szimpátiát váltott ki iránta, akárcsak az, hogy taps közben nem hajlongott önelégülten a karmesteri dobogón, hanem beállt a zenészek közé. A zenekar igen kiváló hangminőséggel szólalt meg, egy összepróbált és részletesen átgondolt produkciót hallhatott a közönség, melyet Borsos Edith énekhangja koronázott meg. A Művésznő kivételes hangorgánumáról és dinamizmusáról tett tanúbizonyságot. A koncertprogram összeállítása is dicséretre méltó, sikerült a két mester operamunkásságát kitűnően összefoglalni, melyek alapján a hallgatóságnak kedve támadhat egy Verdi vagy egy Wagner operát egészében megtekinteni is.

Ennek ellenére a koncertet beárnyékolta valami. Ez pedig nem az, hogy a soproni Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ Liszt termének akusztikája mennyire minősíthetetlen, és tulajdonképpen véleményem szerint alkalmatlan ilyen jellegű események megrendezésére. Ez a tény azonban a produkció művészi minőségének hála nem tudta elrontani a koncertélményt.

Van ennél egy sokkal drámaibb tény, mely inkább a kulturális jövőnkre van kihatással. Mégpedig, hogy a közönség nagyságrendileg kétharmada hatvan és a halál között jár valahol. Ezzel önmagában semmiféle probléma nincs, de ha belegondolunk, hogy öt, tíz vagy akár tizenöt év múlva a koncertközönségnek ez a része betegség vagy halál miatt nem lesz majd ott ezeken a rendezvényeken akkor ki fogja képzeni a hangversenyközönség magját? Az a 60-80 főnyi középkorúnak tekinthető zeneszerető, meg az a maradék egy tucat, aki jelenleg fiatalságának éveit tapossa?

A probléma tehát az, hogy nincs utánpótlás. Súlyosbítja a helyzetet az, hogy egyetlen egy zeneiskolai tanárt nem láttam a közönség soraiban, pedig a nagy részét legalább arcról ismerem. Egy zeneiskolának valahol feladata lenne, hogy ezen hangversenyek közönségének utánpótlását kinevelje. De ha a zeneiskolai tanulók ilyen példát látnak maguk előtt tanáraiktól, akkor mire számítsunk? Aztán az átlag középiskolásra meg gondolni sem illik ilyen téren, ezekben a körökben a színházbérletek vásárlása zömmel abból a megfontolásból történik, hogy évi 4 alkalommal 3-4 tanóráról legálisan el lehessen lógni - ami önmagában is dráma - akkor nem sok reményt érezhetünk.

Sajnos azt kell mondjam, hogy a helyzet vészjósló, és meggyőződésem hogy a kultúra többi színterén is hasonlóan rossz a helyzet. Ha ez így folytatódik, akkor előbb vagy utóbb érdeklődés hiányában elfogynak a hangversenyek, színházi előadások, a galériák szépen lassan bezárnak. A kultúránk sajnos hanyatlásnak indult, az okokat nem firtatom, de apámat idézve: "Nagy bajok vannak!"

Még anno februárban az Erhardt étterem és borpincében részt vettem barátainkkal az egri Gróf Buttler borászat borvacsoráján, ahol a borászat akkori vezérigazgatója, az imádni való Herczeg Ágnes prezentálta a borokat. A bejegyzés apropóját adó bort a gb Rosé 2011-et is ott kóstoltam először. Azonban nem maradtak emlékeim erről a borról, melyről a gb Blanc tehet, mely az eddigi legjobb fehérbor amit valaha ittam. Azt kell tudni rólam, hogy nem vagyok fehérboros, nehezen csúszik nálam a sárgás színű ital, sőt bizonyos fehérborjegyek képesek ihatatlanná tenni számomra fehéret, a desszertborok nálam pedig a tabu kategóriáját képzik.

A Gróf Buttler borokat kétfelé lehet sorolni. A mindennapi fogyasztásra szánt boraiknak letisztlult címkéjén a gb felírat szerepel, a palack tetején csavarzár, és a hypermarket polcán lévő árcímkével is könnyen megbarátkozik az ember. A választék pedig átgondolt piaci stratégiáról árulkodik. Bővebben: 1 fehér, 1 rosé, 2 vörös, másképpen 3 házasítás és 1 fajtabor. Név szerint pedig Blanc, Rosé, Cuvée és Cabernet Sauvignon. Én úgy gondolom, hogy ebbe a piaci szegmensbe nem kell több. A borokat ismervén bátran merem ajánlani bárkinek, akit tanácstalannak vagy akár hozzáértőnek találok a bevásárlás során a borok között.

De vannak nekik "prémium" boraik is, melyek díszes címkéjén már cirádás Gróf Buttler felirat díszeleg, és az üveg is parafával zárt, így kerülnek a borkereskedésekbe és az előkelőbb éttermek borlapjaira. Ami még érdekesség, hogy sok ilyen boruknál a megszokott bordói palack helyett előszeretettel alkalmaznak burgundi palackot, mely itthon ugyancsak ritka. A kínálat itt már szélesebb, elég sok mindent megtalálunk azok közül, amit itthon jellemzően termelnek.

De térjünk vissza a cikk főszereplőre, a mi kiváló rozéborunkra, mely természetesen kötődik a kedvenc fehérhez, a Blanchoz, ugyanis annak vásárlása során ennek sem tudtam ellenállni 999-ért. Aztán a múlt szombaton átmentünk borozni a szomszédba, és egyrészt bent figyelt a hűtőben, másrészt mivel vágytam már rá hogy hosszú idő után ismét kóstolhassam, vittük magunkkal, ahol természetesen azonnal meg is lett bontva.

Elsőként, ami már a palackot nézve feltűnt a borral kapcsolatban az a színe, mégpedig az, hogy szokatlanul sötét, már szinte siller. A bort megforgatva és az orromat a pohárba dugva kellemes illatokat érzek. Valamiért nekem a narancssárga szín jutott eszembe az illatról, de ez megmagyarázhatatlan, szinte már utópisztikus. Kortyolva a borból egyensúlyt érzek, nincsenek bántó ízek, az alkotóelemek nem akarnak többek lenni mint amennyit elvár az ember tőlük, tökéletesen jól fogyasztható, kellemes borral van dolgom, de valami mégis hiányzik. A bor önmagában szép, azonban a fő gondolatom az volt, hogy tudna több lenni. Mégpedig úgy, hogy megfelelő ételt párosítunk hozzá, innen is a cikk címe, a gasztRosé A fent említett borvacsorán például a következő fogást párosították a bor mellé: Fűszeres csirkemell „labdák” kókuszköntösben, édes-chiliszósz. Izgalmasnak hangzik, nemde?

Ennek ellenére a palack így is kiürült többedmagával jó hangulatot teremtve és kellemes mámort hagyva maga után.

Egyik reggel szokásosan rápillantottam a Facebookra, ahol felkaptam a fejem a Gault&Milau bejegyzésére, melynek az volt a címe hogy 'Tesco már megint'. Ez azonnali ráklikkelésbe torkollott, amit szerintem nem igazán kell magyarázni. Egy szigorúan borral kapcsolatos blogon ha leírják az egyik legnagyobb hypermarket nevét az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jót, vagy nagyon gáz dolgot, de mindenképpen valamiféle figyelmet érdemlőt.

A bejegyzés témája egy olyan bor, melynek a cimkéjén ez áll: 'SELECTED BY TESCO'. Bizonyára sokaknak ismerős például az a Napoleon 'konyak', mely ugyebár az életben nem látott szőlőt, se bort, de ezt a 74-ik évében lévő nagyapámnak elég nehezen magyarázom el, hogy ez bizony egy ócska pancsolt szeszesital. na ezeken szokott ilyen felirat állni: "Tesco vásárlói részére", melytől a szőr feláll a hátamon. Ezek az italok csak egy fokkal jobbak az ilyen mindenféle '...ízű szeszesital'-nak, újabban '....ízesített vodkának csúfolt győri lőréktől, melyet látva az ember tudatában rögtön lecsúszott alkoholisták ugranak be, kiknek végtagjai a napi első 'dózis' előtt ütemes rezonanciát mutatnak. Ennek tekintetében a polcon lévő palackot látva az igényes alkoholfogyasztónak nem sok jó jut az eszébe, de a helyzet nem reménytelen.

A szóban forgó ital egy francia országból származó száraz vörösbor, mely egy bizonyos Carignan szőlőfajtából készült, bizonyos köze viszont lehet Katalóniához, mert a címkén a Cotes Catalanes írás áll, becsületes nevén Tesco Finest Cotes Catalanes Carignan 2011, melyről Gaulték ilyeneket írtak, hogy "Egy ezresért ez nyíltan lopás, valószínűleg a legjobb vörös, amivel valaha találkoztam ezen az árszinten, ezerötért még kihívót sem tudnék említeni a hazai kínálatból." értékelésük szerint pedig "5+, orbitális best buy".

A bejegyzést olvasva egyértelművé vált bennem, hogy még aznap meg fogom látogatni a helyi Tesco hypermarketet, mely be is következett olyan este hat magasságában, A polcok közt még felhívtam egy nagyon kedves borkedvelő barátomat akihez épp tartottam, és a blogbejegyzést tolmácsolva annyit mondott: "hozzad, maximum kiborítjuk".

Aznap este a következő két estére beütemezett elfoglaltságok miatt szakadt is a csavarzár perforációja, ugyanis a jó öreg parafadugó helyett ezt a módot választották a palack lezárására, melyet nagyon kedvelek, főleg azután hogy egy egész palack Andrássy Tokaji Muscat Lunel a lefolyóban végezte a dugó penészessége miatt. Töltöttem a borból és kóstolgatni kezdtem a Nemzeti Filharmónikusok koncertje (MüPa Webcast) mellé. Amit a borral kapcsolatban kiemelnék, az a kitűnő egyensúly: nincsenek bántó savak, nem akar a bor semmilyen része több lenni az összes többinél. nem túl testes, melyet egy friss bornál nem is várhatunk el. Ez az a tipikus mindennapi bor, melyből egy fárasztó nap után az ember tölt egy decit az átlagos vacsorája mellé, csakhogy ne vizet igyon, majd tévézés, internetezés vagy olvasás közben még két decit jóízűen elfogyaszt.

A bor és az árának képzése nyomán gondolataim támadtak afelől, hogy ha ezt a minőséget Franciaországban ilyen áron lehet produkálni természetesen annak figyelembe vételével, hogy a francia 'napszámos' nem 500 forintért hanem sokkal inkább 5 euróért vagy ennél magasabb összegért dolgozik, továbbá ezt ide is kell szállítani, bár természetesen nem felejtettem el azt sem, hogy ott a gazdaságok nagyságrendekkel nagyobbak. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy a 6-800 forintos palackos borok kategóriájában nagyon nagy problémák vannak, melyeket rá lehet fogni arra a bizonyos átkosra, de a múltba tekintgetés helyett inkább a jövőbe kéne tekinteni, és tanulni attól, aki előttünk jár az adott témában.

Visszatérve a borra: mindenkit csak bátorítani tudok, hogy látogassa meg a helyi Tescot és kóstolja meg eme italt, nem fogja megbánni! A képet pedig Gaulték engedelmével elloptam tőlük: egyszerűbb volt, mint sajátot készíteni, de talán ezért a kis 'reklámért' nem bánják!

A villányi borvidék legjellegzetesebb vörösbora, a Portugiser vagyis magyar nevén a Kékoportó eddig számomra ismeretlen volt, ugyanis jó soproniként a Kékfrankost, mint a borvidék ikonját preferálom "alapborként". Aztán egyszer a közelmúltban szokásomhoz híven mustráltam az Interspar kínálatát, aztán egy kérdésemmel az italosztály illetékeséhez fordultam, aki maga is borkedvelő. Ő fordította figyelmemet a Vylyan pincészet 2011-es Macska Portugiserjére, mely állítása szerint az elmúlt 10 év legjobb Portugiser évjáratából származik, ráadásul 2199 forint helyett 990 forintért adták palackját, így mindjárt két palackkal spájzoltam belőle arra való tekintettel hogy vendégeket vártunk.

Az első palack annak tükrében került elő a hűtőből (mivel a Portugiser a szokásosnál alacsonyabb hőmérsékleten, 13°C körül fogyasztandó), hogy jóanyám azt mondta, hogy ne az ő megbontott és napok óta a hűtőben figyelő Tokaji borát mustrálgassam. Meg természetesen kíváncsiságból...

Miután kibontottam és töltöttem belőle, már az első élmény szokatlan, de mindemellett bizalomgerjesztő volt. A Portugiser mint kiderült egy vékony bor nem túl erős színnel, mely mellőzi a vastag tannint és a savakkal is mértéket tart (Titrálhatósav-tartalom: 4,0 g/l). Emellett nagy egyensúlyt éreztem a borban.

Ami pedig a bor fogyasztása közben eszembe jutott, az a következő: számomra ez az ital az ideális társasági bor szerepét tudná leginkább betölteni. Valahogy úgy képzelem el, hogy amikor az ember beül egy kellemes, kulturált kiskocsmába, akkor ilyet kéne felszolgálni, a képzeletemben ezt az érzést adta vissza. A további gondolataim pedig azok voltak (az előző bejegyzésem tapasztalatára alapozva), hogy ezen a boron azt érzem, hogy egy minőségorientált termelés végeredménye, ahol szeretettel és szakértelemmel bántak vele, ellentétben a nagyüzemi termelésre berendezkedett nagy cégekkel.

Sajnos a vízióm - hogy egy kiskocsmában ezt a bort viszontlássam utópia - viszont itthoni fogyasztásra úgy gondolom hogy alig ezer forintért nagyon megérte, még ha 2200-at nem is adnék érte.

Talán onnan kéne kezdeni, hogy jelenleg húsz éves vagyok, és érdekelnek a borok (is). Mivel már törvényesen is ihatok egy ideje, gyakorlom a tevékenységet. Szoktam vásárolni borokat, általában ezer-kétezer forintos kategóriából, megalapozott gyanúval mindig azt mondtam, hogy általában ezer forint alatt nincs normális palackos bor.

Aztán szépen lassan összegyűlt három ilyen gyengébb tétel, innen onnan ajándékba. Alapvetően azt vallom, hogy amit én sem innék meg szívesen, olyat ajándékba se adnék. A kettő paraméterből adódott, hogy ki kéne próbálni, hogy jogos-e a hisztim, mikor ezeket a borokat lefikázom akár a különböző hyper-szuper marketekben, akár ezeknek reklámpapperjain. Tehát a kóstolás mellett döntöttem.

Első tétel egy Californiai bor volt, bizonyos Baywood cég Ruby Cabernetje. Az évjáratra nem emlékszem, talán 2007 vagy 2008, de tulajdonképpen teljesen mindegy. Tehát a szituáció valahogy úgy nézett ki, hogy palack bont - kicsit tölt - kóstol - gondolkodik - kóstol - gondolkodik. Ezek után a borospalack 180 fokos fordulatot tett meg természetesen a mosogató lefolyója fölött. Szerintem nem kell ezt kommentálni, egyszerűen ennyit ért ez a palack, kár volt ideszállítani az óceánon át.

Ezek után természetesen elővettem egy másik palack bort, mert ha már arról van szó hogy iszunk, akkor igyunk. Ez egy villányi Merlot volt, természetesen nem a Vylyan, nem Bock Józsibácsi vagy Gere Tamás pincéjéből, hanem valami nagyüzemi cuccos. Az évjáratra pontosan nem emlékszem, nagyjából 2009 lehetett. Ezt a palackot is kibontottam, majd töltöttem. Ez már iható volt, amellett hogy azt éreztem hogy nagyon vékony, nincs egyensúly, és zavaró mellékízek is jelen voltak, de fogyasztható lőrének bizonyult. Nyilvánvalóan nem fogyott el aznap, nem volt olyan húzása, pedig anyám is besegített. Így hát ugrott a palackba a vákuumzár, és várta a holnapot.

Bizonyára sokaknak ismerős az érzés mikor az embernek van otthon megbontva egy fél üveg kiváló bora, és egész nap várja már az estét, hogy az autót letéve újra ihasson a nedűből. Na ez nem az. Este semmi kedvem nem volt inni. Egyszerűen nem kellett! Aztán másnap már arra való tekintettel, hogy ne nézzem már egy hétig, folytattam amit elkezdtem. Szépen lassan (inkább lassan, mint szépen) fogyott a délmagyarországi tőkéken termett nedű, de a vége volt a legkeservesebb. Ekkor jött az ötlet, hogy legyen belőle fröccs, majd a hosszúlépés következett - természetesen ugyanazt a pohárban lévő bormennyiséget tovább hígítva. Csúnya vége lett, mert a pohár tartalma kiöntésre került. De ami a legvadabb, hogy az ásványvizet sajnáltam!

Pár nappal később jött a harmadik palack, egy Lidl-s berkekből származó Balatonboglári Cabernet Sauvignon, emlékeim szerint 2009-es, melyet a Balatonboglári borgazdaság állított elő. Ennek kivételesen tudom a hozzávetőleges árát, mely 600 forint környékén van. De a legszörnyűbb az egészben, hogy az áruház reklámkampányában fel mertek kérni (természetesen jó pénzért) egy sommeliert, hogy pontozza le az általuk árult, kivétel nélkül 1000 forint alatti bort, ahol körülbelül ilyen 83-85 pontot kapott a 100-ból. Ehhez képest Pálffy István 100 legjobb magyar bor című könyveiben fantasztikus borok szerepeltek ebben a ponttartományban.

Palackbontás és kóstolás után iható bornak bizonyult eme termék, de messze rosszabb az általam eddig kóstolt Cabernet Sauvignonokhoz képest. Nagyjából két pohárral fogyott belőle, majd éjszakára természetesen megkapta a vákuumzárat.

Másnap vásároltam egy-két apróságot az Intersparban, ahol az idő jelentős részét az italosztályon szoktam eltölteni, és általában el is csábulok. Most éppen az egri Gróf Buttler borászat olcsóbb szériájának 2007es Cabernet Sauvignon és Merlot alapú házasítása, az akkor éppen akcióban lévő gb Cuveé követelt véráldozatot a pénztárcámtól, melynek palackjáért éppen ekkor 1790 helyett 990 forintért lehetett hozzájutni.

Hazaérvén természetesen előkerült a csodálatos balatoni. Ugrott a vákuumzár a palackból, fordult párat a "szőlőlé" a pohárban, majd a kóstolás a következőt hozta ki belőlem: a francba, én BORT akarok inni!!! Azzal a mozdulattal nyílott a gb Cuveé csavarzárja, és töltöttem. Fantasztikus extázist hozott a kóstolás: VÉGRE BOR! És ez mindent elmondott a Boglári csodáról, értékelhetnek ahogy akarnak!

A családban eléggé negatív kritikát váltott ki már az, hogy az első palack ment a lefolyóba. Anyám azt mondta, hogy lehet hogy neki ízlett volna, nagyapám azzal érvelt, hogy ásványvizet ízesíteni jó lett volna. Ekkor esett le az, hogy oda kellett volna neki adni azt a palack bort. Ugyanis néha szoktak jönni hozzájuk vendégségben különböző kertből és egyéb helyekből ismerős öregasszonyok, a mama "barátnői". Ilyenkor a papa mindig nagyon kitesz magáért, és előadja a kitűnő házigazdát, hatalmas marketinget tudott volna csinálni az öreglányoknak abból, hogy Californiai bort szolgál fel nekik. Azok meg bólogattak volna rendületlenül.

Visszatérve a tesztre azt kell mondjam, hogy a célját elérte. Minden a várakozásaim szerint alakult, ugyanis egyik tétel sem váltotta meg a világot, többé-kevésbé hozták azt, amiért ezeket a palackokat vásárolják: legyen valami boríze és butítson. Ezek után mint kényes ízlésű borkedvelő úgy gondolom, hogy némi jogalappal szidom ezeket a tételeket, mint a kóstolásuk előtt.